Rémálmok hálójában

Cím: Rémálmok hálójában

Besorolás: angst, fluff, fanfiction, alternative ending, plot, SLASH

Párosítás: Steve x Tony

Egyéb: E/3, múlt, Bosszúállók fanfiction

Egy hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy Steve és Tony elváltak Szibériában. Véresen, fáradtan és törötten fordítottak egymásnak hátat. Mind a ketten bánták ezt a lépést, és azóta is démonok marcangolják lelküket. Nem lehet így vége. Haraggal, és gyűlölettel. 

New York, Stark-torony

   Kivételesen hűvös éjszaka volt, mégis Tony teste verejtékben fürdött, teste forró volt, a lepedő alatta nedves és gyűrött. Hol remegett, hol ficánkolt, de nem tudott az elméje legsötétebb bugyrából szabadulni.

   Újra ott volt. Azon a sötét helyen, ahol az elmúlt napokban volt esténként. A levegő sűrű volt és a halál szaga terjengett. Gyér fény volt csak, azokat követte Tony, miközben bukdácsolt, meg-megbotolva dolgokban, amiket jobb volt nem is látni. A tér egy folyosóvá szűkült, aminek a végén a fények erősebbek voltak. Hideg szél csapta meg a sötétben igyekvő férfit, mintha az alagút vége taszította volna, végül sikerült belépnie a fényességbe. A fehérség elvakította, de amint megszokta, kezdte felismerni a tájat. Messziről nyögések, csapások és erős fémek egymásnak csattanása hallatszódott. Tony-nak villámcsapás szerűen ugrott be minden. A mozdulatok, az érzelmek, a szavaik. Gyors rohanásba kezdett, próbálta megállítani, amit az elméje elé vetített, ami egész héten kergette őt, és most felfedni készült magát.

   Amerika kapitány sorra tűrte az ütéseket, amiket a fémkar mért rá, egy rossz szava nem volt, leszámítva a fájdalmas nyögéseit. Szájába vért tódult, amit a hóra köpött, nem messze a páncél lábától. A maszk merev, kéken világító szemei mintha még szigorúbban néztek volna a szőke férfira.

   – Ne! – ordította Tony, de senki nem figyelt rá. Vasember a földhöz csapta a Kapitányt, olyan erővel, hogy a beton megrepedt alatta. A tenyerén lévő kék lézer izzani kezdett, és egyenesen egykori társa felé irányította.

   – Viszlát, Steve! – Az utolsó lövés halálos volt. Steve Rogers élettelen teste ott feküdt a hideg kövön, míg Vasember nyugodt lélekkel elrepült a helyszínről. Tony mozdulni sem bírt, olyan volt eddig, akár egy bolyongó lélek, de végre sikerült lábát mozgásra bírnia. Rohant, ahogy tudott, térdre borult a férfi teste mellett, fejét az ölébe véve. Arcán könnyek folytak, amik szépen lassan Steve mozdulatlan bőrére hullottak, és elkeveredtek a vérével.

   – Kelj fel, kérlek! – suttogta megtörten. Már nem tehetett semmit. Megölte. A férfit, aki a társa volt, aki változatossá tette a szürke hétköznapjait, aki kitűnt a többiek közül, mert mások érdekeit előbbre helyezte, aki fontos volt számára, aki a barátja volt... vagy annál is több. Akit hol utált, hol szeretett. Igen. Szerette őt, és az elvesztése csak tovább tágította azt a lyukat, amit a szülei halála ejtett a lelkén. A teste remegett a zokogástól. Az álom annyira valós volt, hogy azt Tony is elhitte. Megfeledkezett a valóságról, minden épeszű gondolat eltávozott tőle, ami felkelthette volna. Ami eszébe juttatta volna, hogy már nem Szibériában van, hanem New Yorkban. Hogy Steve él. Valahol ő is éppen alszik, álmodik. Vele vagy nélküle, az teljesen mindegy, de még élt. A szíve vert, az esze járt, a vére folyt az ereiben.

   – Mr. Stark! – Egy erőteljes női hang rázta ki a rá telepedő gyászból. Teste remegve hánykolódott a földön, a lepedő a lábára tekeredett, az arcán a verejték és a könnyek keveredtek, haja csapzott volt. Visszatért. Este volt. És hideg, az ő teste mégis lángolt. Felállt, nedves testére tekerve a takaróját, majd az ágya szélén foglalt helyet. Lihegett, de próbálta visszanyerni az uralmat a teste fölött.... és az elméjén is.

   – Köszönöm Péntek – suttogta. Nem kapott választ, de nem is volt rá szüksége. Tudta, hogy mit kell tennie, méghozzá azonnal.

Brooklyn, Steve lakása

   A szőke férfi viszonylag nyugodtan feküdt ágyában, habár belülről sötét erők ostromolták. Tony egyszer azt mondta, nincs sötét oldala. Nagyon rosszul hitte.

   Steve is a Szibériában átélteket álmodta újra, bár elméje ezt a képet lerombolta, és újraépítette. Mezítláb volt, egy szál pólóban és melegítőben, mégsem fázott. Szívét a láz fűtötte, a görcsös aggódás, hogy kijusson a búvóhely labirintusából, és megtalálja a harc helyszínét. A teret csend uralta. Baljós csend.

   Hiába igyekezett, nem talált vissza oda, ahol elváltak útjaik. A hangos ordítás visszhangot vert hosszú másodpercekig. Steve rohanni kezdett, az egyik folyosó végén hó világított, azt vette célba, de mintha az út odáig folyamatosan csak nőtt volna. Feleslegesen rohant, nem került közelebb.

   – Tony! – üvöltötte. A hangját nem utánozták a falak, mintha néma lett volna. A látása elhomályosult, majd azonnal kitisztult. Látta magát harcolni. Fölényben volt. Vasember alig bírt a páncélban mozdulni, fáradt volt, és az energiája is vészesen csökkent. A lézer a tenyerében már nem működött, lassan az egész páncél leállt, így a Kapitány végső mozdulataihoz készült. Földhöz vágta a férfit, aki belesüllyedt a tömör földbe, már-már élettelenül. Steve próbált rájuk rontani, de nem bírt mozdulni, a szavai a torkára forrtak. Kapitány a pajzsával kezdte püfölni az alatta elterülő férfit. A fém csattanása szörnyű volt, és ritmikusan ismétlődött, ahogy egymásnak csapódott a két anyag. A vibránium sokkal erősebb volt az arany-titán ötvözetnél, ezért Tony vészesen fogyott az időből. A maszkja behorpadt, a Kapitány szó szerint letépte a fejéről. Véres és zúzott arca egyszerre volt rémült és dühös. Tony védekezéskép, utolsó erejével felemelte a karját, de a pajzs nem az arcába csapódott, hanem a mellkasának. Újra és újra, míg egy hatalmas lyuk nem lett a mellvérten. A Kapitány kiszedte a mini generátort, ami életben tarthatta volna Vasembert.

   – Egy örök emlék lesz – ígérte egy féloldalas mosollyal a szőke férfi, majd tovább állt, kezében a kéken világító masinával. Steve teste újra meg tudott mozdulni, és úgy lőtte ki magát, mintha egy golyó lenne. Kezdte a tél hidegét érezni, a bőrére ráfagyott az izzadtság, de nem érdekelte. Kezébe vette Tony arcát, de az nem mozdult. A szemhéja csukva maradt, nem mondott semmi gunyorosat, amit a necces pillanataiban szokott. A pulzusa, habár volt, de gyenge és alig kitapintható.

   – Ne csináld ezt, Stark! Nyisd ki a szemed, a kurva életbe! – Próbálta provokálni, hisz tudta, hogy Tony egy alkalmat sem hagyna ki, hogy megjegyezze: Hogy beszélsz? – Kérlek, Tony! Sajnálom! Rossz barát voltam, nem így kellett volna lennie! Hagy hozzam rendbe, csak nyisd ki a szemed, és adj még egy esélyt! – suttogta reménytelenül. Homlokát a halott férfiéhoz szorította, az utolsó szálba kapaszkodva, de az már rég elszakadt.

   – Rogers! – Ez Ő. Felkapta a fejét, de Tony még mindig mozdulatlanul feküdt.

   Kapkodva vette a levegőt, ahogy felült az ágyában. A testén csak úgy patakzott az izzadtság, a szoba a kelleténél is melegebb volt. Hátra túrta rendezetlen tincseit, majd visszafeküdt az ágyra, ellenben az ajtó megzörrent.

   – Az istenért, Steve, nyisd ki! – Tony hangja ismét megszólalt, de ez mar nem az álma volt. Gyorsan megtörölte magát, a testét, az arcát (észre se vette, hogy sírt), majd az ajtóhoz ment kinyitni. Az a férfi állt előtte, akit egy hete otthagyott életben a szibériai Hydra ponton. Kapkodva vette ugyan a levegőt, de már nem a rémálom miatt. A torka kiszáradt, ahogy az elnyűtt, mosott szarra emlékeztető barátját nézte.

   – Tony, én sajnálom... – kezdett magyarázkodni a szőke, aki félmeztelenül ácsorgott az ajtóban, de Tony türelmetlen, és feldúlt volt, nem hagyott neki sok időt. Előre lépett, és megragadta Steve tarkóját, lehúzva a fejét vele egy vonalba, ajkát az övére tapasztotta, míg egyre beljebb tolta a lakásban. Steve-et megdöbbentette a csók, de amint magához tért, átvette az irányítást. Lihegve szakadtak el egymástól, de alig pár centire csak, és ajkuk még mindig a másik bőrén barangolt.

   – Rettenetesen sajnálom... – próbálkozott ismét Steve, a lelkiismerete nem hagyta annyiban a témát.

   – Én annyira nem. Remek csók volt – humorizált Tony, ami mindkettőjükből egy igazi, fiús nevetést csalt elő.

   – Tony, ezt tényleg meg kéne beszélnünk! – utolsó kísérlet, de az alacsonyabb férfi ezúttal sem engedett. Drámaian sóhajtott, majd ismét csókra hívta a csupaszbőrű szuperkatonát. Lassan irányítgatta, majd szó szerint belökte a hálószoba ajtaján. Az ágyra dőltek, olyanok voltak, mint akik birkóznak, hol az egyikőjük került felülre, hol a másik. A ruhák a padlón kezdtek szaporodni, Steve esti szennyese mellé került Tony pólója és nadrágja is. A csókcsata nem ért véget egyhamar, de miután édesen kielégültek, azonnal álomba merültek. A testük összegabalyodva, kimelegedve terült el az ágyon, és végre mindkettejük démonjai eltűntek. Legalább is, egy kis időre.