Vissza hozzád

Cím: Vissza hozzád

Besorolás: enyhén angst, enyhén fluff, fanfiction, alternative ending, plot, SLASH

Párosítás: Sherlock x John

Egyéb: E/3, múlt, Sherlock fanfiction

Sherlock és John évekkel ezelőtt összeveszett és azóta sem beszéltek egymással, de mind a ketten akarták, hogy a köztük lévő kapcsolat fennmaradjon, mégsem léptek ez ügyben. John elhagyta Angliát, és újra beállt a seregbe.

   Az eső már két napja folyamatosan csak esett, megállás nélkül, bár ez pont illett Sherlock lelki állapotához is. Borús volt, de ő nem csak az elmúlt két napban, hanem az elmúlt két évben. Szavai minden nap ott csengtek a fejében, enélkül nem telt el nap. Felkelt, letusolt, előtte feltette egy kannában forrni a vizet, amikor kijött leöntötte, kereken fél percig áztatta a filterét, majd a kukába dobta, felöltözött, elkészítette a teáját, majd leült a foteljébe, és csak nézett maga elé, mintha ott ülne még az az ember, akivel beszélgetett. Sokszor beszélt Johnhoz, miközben a férfi ott sem volt, és Sherlock tudatában volt ennek… Hogy ne lett volna? Minden szőrszál égnek állt a nyakán, ha egy szobában tartózkodott John Watsonnal. A teste erre felfigyelt, amint belépett a helységbe. Most mégis az üres foteljét kell bámulnia és annak szakadozó kárpitját. Nagyon is érezte, hogy egyedül van. Mrs. Hudson nem számított, ő csak a főbérlője volt. Anno, amikor segített a férje ügyében, még rendes párbeszédet is tudott folytatni a nővel, de azóta olyan lett, mint a nagymamája, és két perc után elveszti a fonalat.
   – Mi az már megint? – tette fel a kérdést, miközben a bátyja még csak a lépcsőfordulóban járt. Lestrad és Mycroft felváltva boldogították szánalmasan unalmas napjain, amikor még egy-egy eset sem tudta feldobni.
   – Nem vetted fel a telefont, de nem válaszoltál a Saint-Luise üggyel kapcsolatban – felelte a Mycroft. A nappali helyett a konyhába nyitott be, direkt, megízesítette a teáját és leült John foteljébe. Amikor még Johnnal jó volt a viszonya, ez nem zavarta volna, de most utálta, hogy mást lát benne.
   – Felesleges volt megkérdezned, amikor már te is tudod a választ. Csak nem akartad a magányomba süppedve engedjem, hogy az agysejtjeim elpusztuljanak, úgy hogy nem használom őket. De akkor legalább olyan ügyet adj, amivel foglalkozni is tudok! – morogta a csésze pereme fölül a fiatalabbik Holmes. Mycroft, habár nem vallotta volna be öccsének, de látszott rajta és ez elég volt, de aggódott érte. Érték már szörnyű dolgok, mondjuk, hogy meghalt, de az, hogy John kisétált az életéből mindent romba döntött. Két évig tartott, míg rendesen felépítette magát.
   – Jó, ez igaz, de valld be, hogy így unalmas az életed. A rendőrség ügyei nem érdekelnek, a kormány ügyeit elutasítod.
   – Te vagy a királynő embere, nem én! – vágott vissza Sherlock. Letette az immár üres csészét az asztalra és felállt, hogy lefeküdjön a kanapéra és újságot olvasson. Nem igazán érdekelte, hogy rajta kívül van más is a lakásban, ugyanúgy ignorálta a testvérét, mint másokat is. Ha valaki valamilyen üggyel jött hozzá, ahhoz hozzá sem szól, vagy egy kúrta utasítással elzavarta.
   – És minden szálat megmozgattam, hogy megszerezzem az az információt, amit meg akarok osztani veled.
   – Jesszus, Mycroft, te izgatottnak tűnsz. Csak nem találtál magadnak egy nőt? – próbált humorizálni, csak a szokásos módon, ahogy az elvárható volt a két testvértől. Mycroft a szemét forgatta, de beismerte, igenis izgatott volt.
   – Mintha ez valaha is előfordulhatna – sóhajtotta unottan. A munka az ő párja, ahogy azt Sherlock is hangoztatta már párszor. – De híreim vannak a 156-os osztagról. Páran leszerelnek és hazajönnek Angliába. A gépük ma  érkezik este tízkor. – Ez volt a mézes madzag, amit el akart húzni Sherlock orra előtt, hátha végre újra látja az a csillogást a szemében, amit John váltott ki belőle.
   – Ezzel arra akarsz célozni, hogy menjek ki John elé a reptérre, és kérjek bocsánatot, majd boruljunk egymás vállára? Ne légy nevetséges, bátyus! De ha már dolgod van, akkor esetleg mehetnél is – intett az újság mögül az ajtó felé.
   – Te sem a vendégszeretetedről vagy híres, Sherlock Holmes. – Mycroft elhagyta a szobát, mert tényleg elintézni valója akadt. Sherlock olyan, mint egy jó kutya. Mindent lát és mindent hall. Mégsem ezért küldte el a bátyját, szimplán a tudat, hogy John hazajön megmelengette a szívét és könnybe lábasztotta a szemét.

   – Ne legyen nevetséges, John, ez hülyeség!
   – Persze, hisz senki sem lehet olyan tökéletes, mint a nagy Sherlock Holmes!
   – Ez nem a tökéletesség kérdése, bár az vagyok sok mindenben, de igazam van John.
   – Lehet! De mit szólna, ha egyszer foglalkozna a többi emberrel, esetleg az érzéseikkel és nem tiporna a lelkükbe. 
   – Hogy milyükbe?
   – Lélek! Szív! Sherlock, a szívükbe! Amilye magának sosem volt! És én még voltam olyan idióta, hogy kitettem a sajátomat önért! Elviseltem minden kritizálást, terrort, amit magától vagy maga miatt kaptam és kiálltam maga mellett, de ön nem teszi meg ugyanezt értem! Se senki másért! Mert magának nincs szíve. Nincs mivel szeretni. És ezért nem szereti magát senki!

   Az óra szerint háromnegyed kilenc volt. Sherlock lihegve ébredt a földön. Nem hiszem el, hogy az egész napot át tudtam aludni. Nem maradt sok ideje gondolkodni, hogy ki mer-e menni a reptérre. Ki kell mennie! Be kell bizonyítania, hogy igenis van szíve, amivel teljesen szereti Johnt. Eltelt egy ideig, a magányosság okozta fájdalom ráébresztette, hogy amikor megismerte John, akkor rájött van szíve, csak ennek nem volt tudatában. De amint John elment, és elvitte magával az ő összezúzott szívét, rájött.
    Felpattant a kanapéról, a fürdőbe rohant zuhanyozni, mivel teljesen leizzadt a meleg lakásban. Sosem vacillált, hogy mit vegyen fel, de ezúttal még az is gondolkodóba ejtette, hogy fehér vagy fekete inget vegyen. Összerázta a frizuráját, felvette a híres kabátját és leintette az első taxit, ami elment a ház előtt. Tördelte az ujjait, a gyomorgörcse egyre csak nőtt, ahogy közeledtek a reptér felé. Gyorsan fizetett és belépett a hatalmas épületbe. Azonnal a táblát kereste, ahol a járatok ki voltak írva, de korán is érkezett, így bő húsz perce maradt még gondolkodni.
   John… Kedves John… Drága John, barátom… Nem, nem, nem és nem! Sajnálom. Elrontottam. Igaza volt.
   – Francba – suttogta arcát a tenyerébe temetve. Így töltött el húsz percet, hol motyogott, hogy magában beszélt, hol pedig szívesen felrúgta volna a székeket, hogy utat adjon frusztrációjának.
A gép landolását az ablak mellől nézte, és amint a fölre értek a kerekei máris a kapu felé rohant, ahonnan majd John ki fog lépni. Izzadó tenyerét a kabátjába törölte, úgy percenként háromszor. Kezdtek kifele szállingózni a férfiak, mind egytől egyig magas, izmos, és John valahogy nem illett ezen emberek közé. A maga alacsony termetével és zömök alkatával. Sherlock szeme ide-oda járt, de sehol nem látta a régi barátját. Tíz perc is eltelt, mire már egyetlen ember sem jött már ki. John ezek szerint nem akart hazajönni. Minek jönne? Mi várja itt? Egy szívtelen szociopata és egy alkoholista testvér. Ezért tényleg megérné hazajönni.
   Sherlock elindult a kijárat felé, a fogait csikorgatta, és próbált nem minden szerelmespárhoz odamenni, hogy elmondja, a párja megcsalta, amíg távol volt. Úgy érezte, ha neki rossz, ha neki fáj, fájjon másnak is. A dühe elködösítette a látását egy pillanatra, észre sem vette, hogy nekiment egy előtte álló férfinak.
   – Nem látja, hová lép? – förmedt rá az alacsonyabb férfi, mire a düh és magány azonnal eltűnt. John Watson egy seggfej beszólással is megdobogtatta a szívét.
   – John? – döbbent le Sherlock. Maga felé fordította a férfit, aki tényleg John Watson volt. Igaz, kicsit leharcolt és borostás, de az a férfi volt, aki két éve elhagyta.
   – Sherlock? Mit csinál maga itt? – John még jobban meg volt döbbenve. Próbálta emlékeztetni magát, hogy hátra hagyta ezt az embert, hogy el kell őt felejtenie, de felbukkant. Ismét. És romba döntött mindent. Ismét.
   – Magát vártam – felelte higgadtan, bár szerette volna a karjai közé zárni.
   – Minek?
   – Hát, gondoltam kijövök ön elé.
   – Minek?
   – Mert a barátom.
   – Ez már nem igaz Sherlock. Akkor tehetett volna valamit! Vártam. Egy hívására hazajöttem volna. De két év már túl sok várakozás volt.
   – Tudom. És sajnálom.
   – Sajnálja. Igen, maga mindig csak sajnálja, de nem tesz semmi mást. Mert nem tud.
   – Igaza volt John – suttogta végül Sherlock. Máskor állta volna a sarat, de ebben a helyzetben nem volt rá képes. El kell mondania Johnnak hogyan is érez, mert az érzései elszorították a torkát és félő volt, hogy elbőgi magát.
   – Mi? Ez új – nevetett fel John.
   – Igaza volt. Nincs szívem. Nem is volt. De amikor önnel vagyok, úgy érzem, van valami a mellkasomban, ami ver és mozgat. Még hevesebben, ha önnel vagyok – gyáván elmosolyodott, mert látta, hogy barátját is meghatják valamelyest a szavai.
   – Sherlock, maga ideióta! – Nem törődve semmivel John szorosan átölelte a férfit. Sherlock megdöbbent, és mélyen fellélegzett. Végre teljesen el tudott lazulni, ahogy visszaölelte Johnt. Ott álltak az emberek kavalkádjában, és nem csináltak semmi mást.
   – John – mormogta Sherlock. Nem engedték el egymást, csak suttogtak, amit más nem hallhatott rajtuk kívül.
   – Sherlock?
   – Hiányzott!
   – Sajnálom!
   – Az én hibám volt, de most boldog vagyok, hogy itt van a karjaimban. – Nem törődött az arcán lefolyó könnyekkel, boldog volt és ez számított. Visszatért a béke, az életkedve, az az ember, aki nap, mint nap megnevettette, akiért megéri küzdenie, aki mindenig mellette fog állni, soha nem fogja elhagyni. És soha nem is akarja újra elveszíteni.