A halál küszöbén

Cím: A halál küszöbén
Besorolás: PG, AU, one-shot, plot, hurt/comfort, enyhe dark és angst
Párosítás: Marinette x Adrien
Egyéb: E/3, múlt - E/1, jelen, Miraculous AU, ugrálás az időben




Kedves Olvasó!
Mielőtt nekiállnál olvasni, hagy hívjam fel a figyelmedet, hogy a novella eseményei nem sorrendben vannak. Az utolsó esemény a legutolsó, ahhoz képest minden esemény elé odaírtam, hogy hány órával történt korábban. Remélem nem kavartalak meg titeket túlságosan.
xxHH

TIZENNÉGY ÓRÁVAL KORÁBBAN

A fekete pillangó gondfeledten repült fel az égre, hogy visszatérhessen alkotójához, a sötét szobába, maga mögött hagyva Párizs hőseit. A piros ruhás lány tehetetlenül zuhant az egyik háztetőről, társa hiába kapott utána, keze üres maradt. Macska Katica után ugrott, elkezdődött a versenyfutás az idővel, hogy karjai közé zárhassa eszméletlen szerelmét. A kemény beton túl gyorsan közeledett, Macskának cselekednie kellett, nehogy elveszítse még egy szerettét.

   – Katica! – Macskából őrült módjára tőrt ki az üvöltés, tényleg egy állatra hasonlított. Utolsó esélye a botjában rejlett, így elhajította, egyenesen az egyik fába állt, fenntartva a lányt egy pillanat erejéig, és megmentve a tragikus találkozótól a földdel. A szőke fiú azonnal megfogta a lányt, fejével az ölében ült le mellé. Végigsimított véres arcán, amire könnyei peregtek.

   – Nem teheted ezt velem, Bogaram! Hisz megígérted! Sosem hagysz el! – zokogta a fiú. Hangját elnyomta a lány fülbevalójának csipogása és a közeledő szirénák. Nem akarta otthagyni kedvesét, de nem tehetett mást; a fülbevalóit a tenyerébe vette, lefektette a lányt a gyepre és biztonságos helyet keresett magának, ahol visszaváltozhat. Figyelte, amint a lányt hordágyra teszik, és beemelik a mentőautóba, ami olyan gyorsan tűnt el a helyszínről, hogy képtelenség volt szemmel követni.

TIZENNYOLC ÓRÁVAL KORÁBBAN

A fekete vasrács távol tartotta a nemkívánatos embereket. Marinette toporogva ácsorgott a hatalmas épület kapu telefonjánál, de nem mert becsöngetni. Fel s alá járkált, lassan egy mélyedés is keletkezett az utca kövezetén, annyiszor sétált ide-oda.

   – Te vagy Katica! Légy erős! Hisz ő csak a társad!!!

   – Képes vagy rá, Marinette! – bíztatta saját magát. Odafordult a készülékhez, majd lenyomta a piros gombot. Mély búgás tört fel a hangszóróból, majd egy monoton barátságtalan hang vette át.

   – Igen? Ki az?

   – Izé, én Marinette vagyok, és Adrienhez jöttem. Az osztálytársa vagyok – magyarázkodott. A hangja kevésbé remegett, mint hitte, hogy fog. Válasz nem jött a hangszóróból, de a kapu nyílni kezdett. Résnyire, hogy a lány beférjen, majd azonnal vissza is zárult. Határozott léptekkel sietett fel a lépcsőn, majd be a ház előterébe, ahol egy fekete kosztümöt viselő nő várta. Az arca komor volt, mégis érdeklődve nézett a lányra.

   – Adrien a szobájában van, négykor vívásra kell mennie, szóval háromnegyed órád van, bármit is szeretnél. Mutatom az utat. – Nathalie elindult egy újabb lépcsőn felfelé, kanyarodott ezerfelé, miközben Marinette próbálta memorizálni az útvonalat. Jobbra, majd jobbra, balra, jobbra, balra, balra és jobbra. Egyszerű, mint a karikacsapás.

   – Köszönöm a segítséget. – Marinette megállt az ajtó mellett, amire Nathalie mutatott, de a nő már ott sem volt, amikor a lány köszönetet mondott neki. Halkan bekopogott az ajtón, de a bentről kiszűrődő zajok arra engedtek következtetni, hogy Adrien nem hallotta meg. Erélyesebben megismételte, ekkor már kapott választ. Az ajtó kitárult, a lány előtt egy kék pólóban lévő, nedves hajú fiú állt, értetlen mosollyal az arcán.

   – Szia. Mi járatban? – érdeklődött az ajtónak dőlve, ami más helyzetben biztos kibillentette volna Marinette-et az egyensúlyából, de most sikerült megőriznie higgadtságát.

   – Beszélnünk kell! – Mit sem foglalkozva a fiú reakcióján, benyomult mellette a szobába. Adrien becsukta az ajtót, és megállt a lánytól pár lépésre.

   – Miről akarsz beszélni? – Karját keresztbe fonta mellkasán, de mozdulat fájdalmas volt a nagy vágás miatt, ami a felsőtestén húzódott. Az apró szisszenést Marinette sem hagyta figyelmen kívül.

   – A reggeli incidensről van szó – kezdte Mari, de Adrien idegesen félbeszakította.

   – Nem voltam ott, a mosdóba mentem, mert rosszul éreztem magam – magyarázkodott. Ami másoknál bevált, az a lányt most nem engedte becsapni.

   – Ez nem igaz, Adrien. – Marinette pillantása átható volt, nem volt benne semmi játékosság vagy zavar, teljesen azúrkék volt, a széleinél sötétbe keveredve. – Amikor kijöttél a teremből semmi bajod nem volt! – felelte kicsit indulatosan. Összepréselte ajkait, és kezét a nadrágjába törölte, nem akarta felemelni a hangját.

   – Miután kimentem, lettem rosszul.

   – Mivel magyarázod a kötést? – kérdezett vissza azonnal, felvéve egy támadói pozitúrát. A szőke fiú a fejét rázta, kósza tincsei ide-oda repültek.

   – Nincs is kötésem – mutatta fel két ép karját. Marinette is a fejét rázta, készült belőle minden kitörni, bár próbálta visszatartani. Kevés sikerrel.

   – A kötés, ami a törzseden van. Láttam az alját, amikor az ajtónak dőltél. Akkor szerezted, amikor áthajítottak az ablakon? – szegezte neki az újabb kérdést. Adrien sarokba volt szorítva, kevés dolog jutott eszébe, hogyan magyarázza ki magát a csávából.

   – Nem, ez-ez egy szimpla balesett volt csak... – dadogta nem túl meggyőzően. Nem hitte, hogy valaha is Marinette fogja vallatni a titkáról, aki egy remegő kocsonyává változott, ha a közelébe ment, vagy csak hozzászólt.

   – Adrien! Mind a ketten tudjuk, hogy miért ban rajtad a kötés. – Marinette megragadta Adrien pólóját, hogy egy fejmagasságba húzza őt, és szemtől szembe mondjon neki mindent. – Általában talpra esel, még akkor is, ha eldobnak. Láttam párszor. – A szavait csend követte. A két fiatal egymás szemébe nézve gondolkodott. Marinette azon, hogy Adriennek mennyi idő kell, hogy leessen, tudja, hogy ő Macska, és éppen a társával folytat beszélgetést. A fiú esze azon kattogott, lehet-e a két lány egy és ugyanaz.

   – Arra akarsz célozni, hogy...

   – Az isten szerelmére! Igen! Arra, hogy te vagy Fekete Macskhkhh... – Adrien a lány szájára tapasztotta a kezét, mert az túl hangosan akart kimondani a titkát.

   – De... Honnan tudod? – elvette a kezét, a fejét oldalra döntötte, és visszaállt az előző helyére. Észre se vette, hogy rárontott a lányra, hogy elhallgattassa.

   – Egy mondattal szóltad el magad: „Óvatosan, nézd hová lépsz!”. Innentől kezdett minden összefüggni. A sok lógás, a...

   – Te is mindig lógsz, ezt mivel magyarázod? – akadékoskodott Adrien. Tudta, hogy a lány rájött, de neki is szüksége volt valami megerősítésre.

   – Pont azzal, amivel te! Te vívsz. Macska pedig ugyanúgy bánik a bottal, mint egy karddal. Ez azért árulkodó. Plusz a magányosságra tett megjegyzéseid.

   – Te... Te emlékszel rájuk? – akadt meg a fiú. Nem sokszor mondta ki, és az, hogy Marinette ezt tudja, azt jelenti, hogy Adrien neki mondta el.

   – Sok mindenre emlékszem. Azt is tudom, ha te nem lettél volna mellettem, akkor ezt az egészet feladtam volna – mutatott maga köré. A kezdeti adrenalinja elfogyott a sok kifakadás közben, ezért kezdett Marinette kocsonyasága visszatérni. Nem bírt a fiú szemébe nézni, a gyomra görcsbe ugrott, az arca kipirult.

   – Ez megmagyarázza, miért akartad odaadni a fülbevalódat Volpinának, hogy megmentsd az illúziómat – mosolyodott el a fiú. Az ő szívét is megmelengette a tudat, hogy ennyit jelent a lánynak.

   – E-ez természetes! B-bárki miatt odaadtam volna! – hazudta Marinette. Durcás képpel elfordult a fiútól, aki csak nevetett a reakción. – Ne legyél úgy eltelve magadtól, Agreste! – szólt rá a lány, de a hangja megakadt, mert a fiú közelebb állt hozzá, mint egy perccel ezelőtt. A fiú megfogta a pulcsijának két oldalát, hogy magához húzza. Karját azonnal a lány dereka köré fonta, szorosan magához ölelve. Kicsit rogyasztott, hogy a feje a lány vállán pihenhessen. Érezte, hogy az apróság viszonozza a gesztust, egyik karja a hátán pihent, a másik a nyaka körül. Úgy érezték, végre minden rendben van. De ez is csak egy illúzió volt, egy törékeny virágszál, ami könnyen összetörhet.

HUSZONNÉGY ÓRÁVAL KORÁBBAN

Marinette hirtelen riadt fel, ezzel felverve az alvó Kwamiját, aki nyögve adott jelet nemtetszéséről. Mint a villám, úgy suhant le a lány a galériájáról, magára kapta a ruháit, haját két copfba kötötte, felkapta táskáját, majd lerohant a lépcsőn. Késésben volt, így köszönnie sem volt ideje a készülődő édesanyjának, csak felmarkolta uzsonnás zacskóját, és folytatta a rohanást az iskola felé. Olyannyira igyekezett, hogy azt sem vette észre, a zebránál pirosa van, szerencse, hogy az egyik gyalogos visszarántotta. Az iskola lépcsőt kettesével, hármasával szedte, mivel senki nem volt már odakint, hogy útban legyen neki a lépcsőn. Már a céljánál járt, amikor valaki kifordult a teremből, Marinette pedig nekiütközött. Kis híján a földre terültek Adriennel, aki nevetve fogta meg a lányt, nehogy az visszazuhanyon.

   – Óvatosan, nézd hová lépsz! – tanácsolta a szőke srác, majd tovább ment, egyenesen be a férfi öltözőbe. Marinette pár pillanatig nézett utána a folyosón, majd belépett a terembe. A fizika tanárnál sosem tudott észrevétlenül belopódzni, és ez most sem volt másképp.

   – Ms. Dupain-Cheng, legközelebb, ha késik azonnal igazolatlant adok! – jegyezte meg a tanár, miközben folyamatosan írt a táblára. A megszeppent lány kinyögött egy „Igenis, tanárnő”-t, majd heves jegyzetelésbe kezdett. Hiába írta, amit a tanár is, az agya egyszerűen azon kattogott, hova ment Adrien. A cucca a pad mellett hevert, de ha mosdóba ment, akkor már vissza kellett volna...

   – Vigyázzatok! – kiabálta Max, de túlkésőn, mert a következő pillanatban az ablak szilánkosra tört, ahogy Macska belecsapódott. Egyre gyengülő teste a földön hevert, szívesen feladta volna már a harcot, végül mégis felállt, és az osztályra parancsolt:

   – Azonnal hagyják el a termet! – A diákok a tanár után mentek, egyenesen le az udvarra, de a hős ellenfele, aki egy birkózóra hasonlított, szintén megragadta a nála sokkal kisebb fiút, és áthajította az ablakon. Az üvegdarabok a földre hullottak, Macska a beton felé zuhant, de utolsó pillanatban talpra érkezett. A tanulók jobbnak látták elhagyni az iskolát, így futásnak eredtek. Marinette maradni akart, hogy elbújjon és segítsen bajba esett társának, de Alya nem eresztette. Futottak, egyenesen a kapu felé, amikor a kék hajú lány megbotlott és a földre esett. A Monstrum feléjük dobott egy betondarabot, ami fékezhetetlenül repült az irányukba. A lányokban túl nagy volt a sokk, hogy megmozduljanak. Egy szőke villanást látott csak a földön lévő Marinette, majd Macska alakja tornyosult felette. A bot, amit pörgetett visszaverte a követ, de a találat ereje azért térdre kényszerítette a fiút.

   – Óvatosan, nézd hová lépsz! – mondta Macska, és felhúzta a lányt, majd a kapu felé lökte. A két lány ismét szaladni kezdett, Marinette lába kicsit remegett, és nem szimplán attól, hogy majdnem kilapult.

TIZENHÁROM ÓRÁVAL KORÁBBAN

   Mentősök rohantak át a sürgősségin, egy hordágyat tolva, rajta az eszméletlen Marinette-tel. Olyan gyorsan mentek, hogy az ápolók és betegek félreugrottak ijedtükben.

   – Készítsék elő a négyes műtőt! – ordította a pultnál ácsorgó nővérkének az egyik orvos. Azonnal telefont ragadott, hogy hívja az emeletet. Sietniük kellett, hisz a lany élete volt a tét. A szíve már egyszer leállt, és ha még egyszer megteszi, lehet már nem tér vissza.

   Két orvos elég volt ahhoz, hogy áthelyezzék a lányt az asztalra. Az ágyat azonnal kitolták, hogy többen körbe tudják állni Marinette-et. Gyorsan mosakodtak be, hogy azonnal műthessék. A szike még hozzá sem ért a bőrhöz, amikor a gép, ami a szívverést mutatta, furcsa hangokat kezdett hallatni, majd egy folyamatos sípolás tört elő belőle.

   – Nem, nem, ez nem lehet! Defibrillátort! Azonnal! – utasította a főorvos.

   A váróterembe őrült módjára tört be egy szőke fiú. Arcán rászáradt könnyek nyoma látszódott. Az információs pulthoz rohant, hogy megérdeklődje a társa hollétét. A nővér érdeklődve nézte a fiút, felismerte a fiút, és tudta, hogy az alacsony fizetése mellé jó kis pénzt kapna a sajtótól, ha leadná a drótot, hogy itt a fiú. De ahogy az arcara nézett, a szívébe mart a lelkiismerete, hogy nem teheti ezt vele. Valakije nagy bajban van, nem akaszthatja a nyakába a fotósokat.

   – Negyedik emelet... – Adrien meg sem várta, hogy a nő bármi mást mondjon, azonnal rohanni kezdett, hol kettesével, hol hármasával szedte a lépcsőfokokat. Az emelet pultjánál ismét lassított.

   – Elnézést, hol találom Marinette Dupain-Chenget? Fiatal lány, sötét hajjal, súlyosan megsérült – hadarta a fiú a tüdejét kiköpve. Az idős hölgy a monitorra pillantott, majd vissza a fiúra.

   – Még a műtőben van. De hamarosan végeznek. Addig itt megvárhatja – mutatott a kék székekre a fiú háta mögé, de ő csak a fejét rázta.

   – Szeretnék a műtő előtt várakozni! – makacskodott a fiú, de a hangneme nem tetszett a nőnek.

   – Nem mehet oda!

   – Kérem, értse meg! A barátnőm haldoklik! Maga nem akarna a szeretje mellett lenni, ha az a vége felé járna? – fakadt ki Adrien. Az osztályon tartózkodó emberek mind őt figyelték.

   – Figyelj ide öcsi! Nap, mint nap halnak meg itt emberek, de azzal, hogy odamész, nem segítesz rajta. Szóval oda ülj le! – ismételte meg erőteljesebben a nő. Adrien hunyorogva méregette a nőt, majd elindult az egyik folyosón, követve a műtő feliratokat. Sokan néztek rá furcsán, hisz olyan helyekre ment be, ahova nem kellett volna. Az osztályon lévő utolsó műtő elé ért, bentről fények szűrődtek ki, és tompa kiáltások. Adrien nem bírta türtőztetni magát, berontott a terembe, az rezidensek döbbenten néztek rá, de a többi orvos még mindig a lany életéért küzdött. A fiú arcán újabb könnycsepp gördült végig, ahogy látta a lany testét felemelkedni az ágyról.

   – Hátra! – a hang alig jutott el hozzá, mindene kezdett lezsibbadni.

   – Marinette! – ordította. Próbált az asztalhoz rohanni, de hárman fogták meg, hogy ne jusson közelebb. – Eresszenek! – kiáltotta ismét. Nem hallotta, hogy mit mondanak neki, csak Marinette-et látta, és a monitoron húzódó csíkot, a monoton sípolással.

   – Fáradjon ki a műtőből! Most! – utasította az egyik rezidens, nagyot taszítva a fiún.

   – Kérem, várjon! Marinette, kérlek, ébredj fel! Nem hagyhatsz itt, Bogárkám! – próbálkozott ismét, de újabb emberek tűntek fel, és kicibálták a teremből. Az egyik székre ültették, kicsit erősebben, mint azt kellett volna. Adrien fájdalmasan nyögve rogyott a székre a mellkasát szorítva. Észre sem vette a mellkasát maró fájdalmat, annyira a lány körül jártak a gondolatai. Pólóján vörös folt kezdett terjedni, ami a kezére tapadt, ahogy szorította.

   – Jézusom! – hüledezett egy arra járó doktornő. Leguggolt a fiú elé, elvette a kezét a mellkasáról, és próbált a szemébe nézni. – Hé, figyelj ide! Dr. Vincent vagyok. Muszáj megvizsgálnom a sebedet, fel tudnál esetleg állni? – kérdezte lágyan a nő.

   – Mit számít az én sebem, ha ő meghal? – kérdezte rekedten, szinte suttogva, maga elé meredve. A nő megragadta a karját, hogy talpra állítsa. A fiúkésségesen mozgott, beleültették egy tolókocsiba, és betolták egy üres szobába, hogy elláthassák a sebeit.

Hideg van. Egy tetőn állok, sötét van. Olyan, mintha már nem Párizsban lennék, mintha elhagynám lassan a várost. Hideg borzongás fut végig a testemen, de nem a hideg miatt. Olyan erősen tör rám a hiányérzet, mint még soha. Adrien. Hol van? Ő megsebesült? Itt van? Valahol a közelemben? Próbálok megszólalni, de a torkom száraz, a hangszálaim szinte véreznek, ahogy érte kiáltanák. Újabb borzongás fut végig rajtam, majd minden teljesen néma és sötét lesz. Hideg és magányos.

Borzongás. Az utolsó és első gondolatom. Még mindig nincs senki a közelemben. Hol vagyok egyáltalán? Párizs fényeit nagyon messziről látom csak. Próbálok megmozdulni, de a tagjaimnak ólom súlyuk van. Engedjenek ki innen! Nyelek, vagyis ezt hiszem, de a torkom még mindig száraz. Egyedül csak sírni tudok. Érzem a cseppeket végigfolyni az arcomon. Haza akarok menni! Adrienhez! Annyi mindent nem mondtam még el neki, amiről tudnia kell! Még nem voltam vele eleget. Még nem veszíthetem el! ENGEDJENEK KI INNEN!!!

   –...nette!!! – Ez meg mi? Egy furcsa, de ismerős hang üti meg a fülem. Próbálok az irányába fordulni, nehezen megy. Semmit és senkit nem látom, de a fények közelebbiek.

   – Itt vagyok! Segítség! – akarom kiáltani, de nem tudom. A fejem lüktet, sőt közel van ahhoz, hogy felrobbanjon.

   – Bogárkám! – Ez Adrien! Itt van! Eljött értem! Meg kell találnia.

   – Itt vagyok!

   – Ne! – A hangja elhal. Eltűnt. Monoton csipogás váltja fel őt, a fények viszont közelednek. A súly eltűnt rólam. Érzem, hogy meg tudok mozdulni. Azonnal felállok, hogy rohanjak a fény felé. Szinte megvakít, de nem foglalkozok ezzel, csukott szemmel futok felé. Érzem a meleget, simogatja a bőrömet, elnyel, felemészt.

TIZENKÉT ÓRÁVAL KORÁBBAN

   – Ácsi, öcsi! – mordult Adrienre az idős ápoló. – Vissza a helyedre! Nem mehetsz be hozzá!

   – Értettem! – felelte hasonlóan kedvesen a fiú. A székre ugyan nem ült vissza, de nem ment az ajtó irányába. Idegesítette a lebegő, bő, kék póló, amit a sajátja helyett kapott, amit teljesen átvérzett a felszakadt sebe.

   – Majd úgyis szól az orvos, ha bemehetsz. Bár a műtős incidensed után, nem hiszem, hogy bemehetsz hozzá – felelte gúnyosan, majd visszatért az olvasgatáshoz.

   – Az első alkalommal is értettem, leállhatna a csesztetésemmel! – vakkantott felé Adrien. Megállt a szoba ajtaja előtt, fejét és tenyerét a hűs üvegnek támasztva.

   – Hékás! – Adrien nem foglalkozott a nővel, ottmaradt az ajtónak dőlve.

   – Bogárkám, Párizsnak szüksége van rád. Mint Alyának. A szüleidnek. És nekem. Nem hagyhatsz itt! Megértetted? – suttogta maga elé. Arcán ismét egy könnycsepp gördült végig.

   – Na jó! Menj el! Levegőzz egyet! Majd aztán gyere vissza! – A nővér megragadta a fiú vállat, és a lépcső felé terelgette az összetört fiút. Adrien nagyot sóhajtott, majd engedett a nőnek, és elhagyta a kórház épületét.

   – Tényleg ennyiben hagyod? – kérdezte hitetlenkedve Plagg a letört fiútól. Óvatosan bújt elő a fiú pólója alól, ahova bújnia kellett.

   – Tényleg ezt hiszed? Hogy ilyen hamar feladom? – Adrien hangja szarkasztikus volt. Elbújt a legközelebbi eldugott helyen, hogy átváltozhasson. A sötét helyet zöld fény töltötte meg, majd amilyen gyorsan felvillant, úgy el is tűnt. Macska a fákra ugrálva kereste a megfelelő ablakot. Érezte az ajtónál a gyér huzatot, szóval a lány ablaka nyitva van. A negyedik emeleten egy ablak volt csak nyitva, így amilyen gyorsan csak tudott bemászott rajta. Meglapult a földön egy pillanatig, nehogy feltűnést keltsen. Becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, majd a lány ágyához lépett. A monitor gyér szívverést mutatott, de már ez boldoggá tette a fiút.

   – Bogaram – suttogta. Kezét a sajátjai közé vette, apró csókot nyomott a bütykein lévő sebekre. Fejét is teljesen odanyomta hozzá,  hagyta, hogy könnyei szabadon folyhassanak le arcán. – Ébredj fel, kérlek! Könyörgök, Marinette! Ne tedd ezt velem! – suttogta, nehogy meghallja a kint ücsörgő hárpia. Percek teltek el így, hogy suttogott és imádkozott a lány mellett térdelve. Újra az arcára nézett, a szemei habár csukva voltak, de a mozogtak. Álmodott?

   – A-adriennn... – sóhajtotta a lány. Macska szeme elkerekedett, felállt, a lány feje fölé magasodott.

   – Igen! Itt vagyok! Nyisd ki a szemed, Bogárkám! – rimánkodott a fiú. Lehajolt, homlokát Marinette-éhez döntötte. Az idő gyorsan telt, órák szaladtak el így. Mennie kellett, nem akarta, hogy itt találják. Lassú csókot nyomott a lány ajkaira, nem hagyhatta itt! Próbált lassan távolodni, nem bírta elengedni a kezét. Fel sem tűnt neki, hogy nem a szíve fájdalma miatt, hanem Marinette ujjai merevek maradtak a kezén. Felcsillantba remény a fiú zöld szemeiben.

   – Ez az, kicsim! Én itt vagyok! Gyere vissza! Szükségem van rád! A nehezén túl vagy! Nem úgy ismerlek Katica, hogy a célegyenesben feladod! Hallod, Marinette? Ne add fel! Még küzdj egy kicsit! Én végig itt leszek! – bíztatta és visszaült mellé. Óvatosan arrébb helyezte a lány testét és lefeküdt mellé. Lehelet finoman ölelte a lány, nehogy fájdalmat okozzon neki. Többször végigsimított a karján, az arcán, a testén, próbálta visszahívni őt a kómából. – Gyerünk kislány! Közel a cél! – suttogta ismét. Odakint kezdett sötétedni, de Macska még mindig ott feküdt mellette. Lassan őt is elnyomta az álom, és nem zavartatta magát, hogy mikor és ki jön be, és meglátja-e így.

JELEN - reggel nyolc óra

   Marinette nyomorultul érezte magát. Mindene sajgott, a feje lüktetett, és valami eszméletlenül nyomta. A szemeit lassan nyitogatta, a beáradó fehér fény elvakította. A torka száraz volt, pont mint álmában, de hamar megszokta. Percekig tartott, hogy kinyissa teljesen a szemét, majd azonnal nézelődni kezdett. Mellette egy gép csipogott, mutatva az életritmusát, a kezéből egy és egy millió cső lógott ki, a súly pedig nem más volt, mint Adrien. Szőke tincsei szétterültek a hasán, keze az övén pihent. A gyomra összeszorult, az arcára mosoly kúszott és érezte a szívét ellepő melegséget. Az EKG gyorsabban kezdett csipogni, és ez még inkább zavarba hozta a lányt. Az ajtó kitárult, és egy idős nővér jelent meg benne, arcán barátságos mosollyal, de amikor észrevette a fiút, ez lehervadt, és egy mogorva vicsor vette át a helyét.

   – Esküszöm, ez a fiú! – morogta, de amikor hozzáért volna, hogy leszedje az ágyról, Marinette megállította.

   – Kérem! Hagy maradjon! – könyörgött a lány esdekelve, szorosan ölelve a fiút.

   – Rendben! De csak pár percig, amíg be nem jön az orvos! – intette a nő, majd megfordult és kiment. Marinette elkezdte a fiú haját simogatni, aki azonnal felébredt a gesztusra.

   – Marinette – suttogta. Az arca nyúzott volt, tele volt száradt könnyekkel, a szemei vörösek voltak, a szája cserepesre harapdálva. – Uram isten, te ébren vagy! – Adrien méh szorosabban ölelte a lányt, aki fájdalmasan sóhajtott csak.

   – Adrien, figyelj csak... – lehelte a lány. A fiú lazított a szorításán, sűrű bocsánatkérések közepette. Gyors csókot lehelt az ajkaira, majd felpattant, időben, mert az orvos belépett a terembe.

   – Látom valaki itt éjszakázott – kuncogott a középkorú férfi. Marinette és Adrien egyszerre pirult el, és a gép megint gyorsabb tempót kezdett diktálni.

Sajnálom, én csak... aggódtam – mentegetőzött a fiú. Az orvos nevetett, majd a lányhoz lépett. Ellenőrizte a gépeket, közben csevegésbe elegyedett a lánnyal, majd Adrienhez fordult.

   – Igen, azt nem kétlem. Eseménydús huszonnégy órán van túl. Kevesen rontanak be a műtőbe, hogy láthassák a kedvesüket. Dicséretes a hűsége, de makacssága még bajba keverheti.

   – Értettem, uram – felelte Adrien a padlót kémlelve.

   – Már szóltunk a hölgy szüleinek, hamarosan ideérnek. Ha szeretne, tusoljon le, öltözzön fel. Morna majd segít kiszedni a csöveket. – Ezzel elhagyta a szobát, de Morna azonnal a lányhoz lépett, hogy elvégezze a feladatát. Pár másodpercig tartott az egész, majd ő is eltűnt.

   – Berontottál a műtőbe? – kuncogott Marinette. Adrien kicsit elpirult, de nem foglalkozott vele. Visszaült az ágyra és a kezei közé vette a lányét.

   – Marinette! Érted bármit megtennék! Soha többé nem hagyom, hogy bajod essen! Soha! Esküszöm, hogy....

   – Sokat beszélsz! – szakította félbe Adrien monológját. Megragadta a kórházi pólót, magához húzta, és megcsókolta a fiút. A ledöbbent fiú azonnal viszonozta a csókot, óvatosan húzta magához a lányt, nehogy ismét fájdalmat okozzon neki.

   – Marinette, én...

   – Tudom, hogy lekaptál, amíg nem voltam magamnál. Csak mondom, hogy mindent hallottam, és éreztem! – szakította ismét félbe. A zöld szemek elkerekedtek, majd a fiú felnevetett.

   – Lebuktam.

   – Le bizony.

   – Tudod...

   – Beszélnünk kell majd?

   – Egy pár dologról.

   – Mondjuk a kapcsolatunkról?

   – Mond, te a fejembe látsz? – kérdezte hitetlenkedve a fiú. Marinette a fejét rázta, de ő is nevetett.

   – Volt időm gondolkodni. És lesz időnk megbeszélni.

   – Ne essünk most túl rajta...

   – Csönd! – suttogta Marinette ismét magához húzva a fiút, ajkával hallgattatva el. Adrien nem ellenkezett, de nem hagyta a lányt vezetni. Most először érzett magában teljes lelki békét az anyja eltűnése óta. Végre volt valaki, aki betölti az űrt. És erre a valakire sokkal jobban fog vigyázni, főleg az után, hogy ott járt a halál küszöbén.